Modern kislány vagyok, nagy hibákkal teli,
A foglalkozásom nem háztartásbeli,
Főzni nem tudok, a mosáshoz nem értek,
A házimunkához kedvet nem érzek.
Ám egyet büszkén be merek vallani,
Sok mindent nem tudok, de van ám valami,
Amihez oly pompásan értek,
Mint kevés asszony ezen a vidéken.
Mert tudom azt bármiféle pózban,
Gyors és lassú tempóban,
Tudom oldaltfekve, lábfekve és háton,
Ahogy jónak látom.
Tudásom e téren több, mint tökéletes,
S hogy hason is tudom, az csak természetes.
Jó korán elkezdtem gyakorolni ezt én,
Mivel tanítóm egy fiatal legény.
Fiatal volt, mégis jól megtanított ő,
S nem voltam e téren tudatlan nő.
Bevallom, először borsódzott a hátam,
Mikor a fiú nagy rúdját megláttam,
Eleinte azt hittem, leszakad az ég is,
Lihegtem, kapkodtam, de csináltam mégis.
Idővel rájöttem, mi ennek a titka,
S feltárult előttem mindennek a nyitja.
Később már oly rutint szereztem,
Hogy tudásommal pénzt is kerestem.
Csináltam reggeltől korán felkelve,
Mert ilyenkor jön meg minden ifjú kedve.
És nagyon boldogan, vidáman műveltem
Még estefelé is, mikor a nap lement.
Hull rólam a ruha, mint fazékról a zománc,
És a testem olyan lesz, mint a fenylő topán.
Van, aki gumisapkát húz a fejére,
Ám ez a gyönyört csökkenti felére.
Ez az én gyengém, ezt be kell vallanom,
Én a nedvességet érezni akarom.
De hát mit nevettek, nem kell ezt megszólni,
Nem kell mindjárt rosszra gondolni.
Nincsen abban semmi rossz, amit elmeséltem,
Ha hiszitek, ha nem, az úszásról beszéltem.